1.rész Ez nem is Liverpool

Miközben  a buszon ültem, azon gondolkoztam, hogy miért. Miért kellett ezt tennie velem? Miért dobott el úgy, mint egy rongyot? Miért tett úgy, mintha szeretne, majd pedig  teljesen összetört? Miért? Csak erre akartam választ kapni. Erre az egy kérdésre, de hiába. Ő már nincs az életemben, el kell felejtenem. Nem fogok többet sírni utána. Nem fogok többet senki miatt sírni. Nem leszek szerelmes, nem követem el újra UGYANAZT a hibát. NEM, soha többé.
Ezen gondolkozva elővettem a Jane Austen-től a " Büszkeség és balítélet"-t. Már éppen a 100-k oldalnál járok. Nagyon imádom a könyvet. Annyira kifejezni az érzelmeket, de mégis valóságos az egész.


"Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez" olvastam magamba. Ezen elgondolkoztam. Emlékek: ezek azok a dolgok, amiket imádok, és mindig is jól meg fog maradni az eszemben.Emlékek, amiket soha nem fogok tudni vagy nem akarok elfelejteni. Emlékek, amelyek  könnyeket, vagy olykor mosolyt csalnak az arcomra.Ezek sokkal fontosabb dolgok, mint a pénz, vagy a hatalom. Ezek.......ezek csupán parányi dolgoknak tűnnek, de egy biztos: lehetetlen őket elfelejteni.

-Lizzy, gyere, megérkeztünk-mondta a barátnőm
-Oké, megyek-kukkantottam fel a könyvből. Eltettem a cuccaimat, majd elindultam lefelé a buszból. Mikor ránéztem a házra, amelyek gondolom 2-2 személyesek, egy kis otthonos táborféleség tárult elém.
-Ez nem is Liverpool-szóltam a tanárnak
-10 percre vagyunk Liverpooltól-mondta
-Ja, az úgy más-néztem oldalra. Mivel én és Eve egy házban fogunk "lakni", el is indultunk felfedezni a házunkat.
Nagyon kis otthonos ez is, mint a tábor, vagy mi.
-Kipakolok.szóltam Evenek
-Én is-mondta, majd elindult a szobája(?) felé.
-Eve, az a konyha-szóltam oda neki
-Ja tényleg- jött a válasz- a másik ajtó-nevette el magát, ami hatására nekem is nevetnem kellett.
Megráztam a fejem, majd én is beindultam a szobámba. Komolyan mondom, amilyen kicsinek tűnik a ház, olyan nagy. Szinte én is majdnem eltévedtem xDDDD Érdekes szitu volt.
***
-Végre-sóhajtottam fel-EVE, KIPAKOLTAM!-kiabáltam át neki
-Én is-mondta-gyere, nézzünk körbe  a táborban-mondta
-Oké.
****
Szóval, lássuk mit jegyeztem meg itt. Van egy ebédlő, 10 ház, egy kis tó(!) , meg tábortűs. Esküszöm, ez tényleg egy tábor.
Reggel 8kor kelünk, este 10kor takarodó van. Szuper -.-
-Gyerekek-mondta az Ofő-egy kis figyelmet. Szóval. Ugye itt leszünk egy teljes hónapig. És hogy addig se unatkozzatok, meghívtunk a táborba 5 nagyon fontos személyt. Holnap reggelre már itt lesznek. Remélem mindenki értett mindent ezzel, és a szabályzattal kapcsolatosan. Kérdés van? ...Akkor jó. Mehettek-mondta, mire mindenki  elment a házába, mi is Evel. Mivel már este volt, lefeküdtünk aludni, és én rögtön mély álomba merültem.

Prologue ^-^

Még 1 év. Még egy év, és elkezdődik a fősuli. Nem mintha nem szeretnék ide járni, de már unom. Mindig ugyanazok az órák, tanárok, társaság, emberek....csak Eve van velem, de ő mindig is itt lesz. Legalább is állítása szerint.Mindig ezt mondogatja: "Ha leszakad az ég, ha tornádó lesz, ha meghalok, mindig melletted leszek, ha akarod, ha nem." Bízom benne.Tudom, hogy ő mindig is itt volt, fogta  a kezem, ha valami baj ért. Kiskorunk óta. Ő tartotta bennem a lelket, mikor anya meghalt. Mert ha én is meghalok, apa teljesen ki fog készülni, amit nem akarok. Eve itt volt, mikor  a szakadó esőben álltunk apukámmal és a hozzátartozóinkkal, hogy végső búcsút vegyünk anyától. Eve akkor is szorította a kezem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sosem bírnám ki, ha elveszíteném.
Miközben ezen gondolkoztam, észre sem vettem, hogy egy könny gördül le az arcomon.Azt Eve is észrevette.
-Matt?-kérdezte
-Nem-mondtam-anya.
Matt a barátom volt. 2 hete szakított velem.Azt mondta, hogy ő ezt nem bírja, a folytonos veszekedést, a sírást, a kiabálást. Ő így nem tud élni, nem tud szeretni. Nagyon megbántott. Azt hittem, hogy igazán szeret. Tudom , hogy az utóbbi időkben hullámvölgyeink voltak, de akkor is. Két év csak így nem veszhet kárba.De ő így akarta. Nem tudtam ellenkezni. El kell őt felejtenem. De hogyan?